"...és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban." (Fil 4,7)
Néma búcsúzkodás, ölelés. Aztán becsukódik halkan az ajtó. Kilépett az életemből az, akit szerettem. Utána, amikor már egyedül vagyok, feltörnek a fájdalmas könnyek, ráz a zokogás tehetetlenségemben. Egy álom szertefoszlik egy pillanat alatt és megkísért az üresség, a bizonytalanság és kezdetét veszi a miértek nyomasztó sorozata. Amikor ebben az élethelyzetben voltam, sírás közben csak abba tudtam kapaszkodni, hogy Isten ezzel az ígérettel vigasztalt. Borzasztóan fájt a szakítás, szinte elviselhetetlenül. Nem így terveztem, nem így képzeltem el, de tudtam, hogy nem szabad kétségbeesnem, semmiért sem szabad aggódnom és semmitől se félnem. Arra kértem az Urat, hogy segítsen a fájdalmamban és akármi is az, legyen meg az Ő akarata. Ha akkor nem is értettem (sőt lehet, hogy soha nem is fogom megérteni, hogy miért történt így), akkor is bennem volt a bizonyosság, hogy az Úr mindig velem van, figyel rám és bármikor meghallgat. Bele se szeretnék gondolni, hogy mibe kapaszkodtam volna, ha Ő nincs velem.
|