Aznap reggel, amikor megérkezett iskolánkba, a szokásosnál feszültebb volt, ezt már az első pillanatokban éreztük. Ki-be rohangált, képtelen volt lecsillapodni, pedig látszott rajta, hogy próbálkozik a maga módján. Kéréseinket, utasításainkat alig hallotta, egyre űzöttebb lett a saját gondolataitól. Látva ezt, megmondtuk neki, nem mehet ki az épületből - és ekkor tört ki a vulkán. Elkezdett kiabálni - ő se tudta, mit. Próbáltam csillapítani szép szóval, de alig hallottam a saját hangomat az övétől. Aztán próbáltam figyelembe se venni, erre hajmeresztő akciókkal mégis folyton kiprovokálta a vele való foglalkozást. Egyre jobban toporzékolt, hadonászott, ekkor átöleltem, úgy fogtam le. A mai napig sem tudom, hogyan bírtam erővel azt a néhány perces közelharcot. Egyszer csak engedett, éreztem, ahogy fárad, ernyed, végül pedig lassan, megtörten a térdeire ereszkedett. De én is teljesen kimerültem. Ott ültünk egymás mellett meggyötört, gyönge győztesek, megsejtve valamit abból az erőből, ami Krisztus törékenységéből árad.