Arra ébredtem, hogy egy ápolónő türelmetlenül a kórtermem számát kérdezi. Kicsit nehezen jutott eszembe, de máris vittek. A műtét után egy nappal felkelhettem, nemsokára pedig már egészen jól mozogtam a járókerettel. Én voltam az egyetlen a kórteremben, aki úgy-ahogy közlekedni tudott, ez pedig azt jelentette, hogy vártak a tennivalók a többiek körül, volt, aki enni sem tudott segítség nélkül. Esténként én voltam az „ügyeletes” Szentírás-olvasó, mindannyian vágytunk arra, hogy ebben a kiszolgáltatottságban valami többet lássunk meg együtt is a saját erőtlenségünknél, meg akartunk erősödni abban, hogy az igazi helyünk nem a kórteremben van, hanem Isten lábainál. Az volt az imám, hogy ezt a sóvárgást, ezt az éhséget és kiáltást, ezt a békességet mindannyian a legdrágább kincsként őrizzük magunkban mindvégig.