Láthatatlanul

Az újévben többször eszembe jutott egyik kedvenc előadóm példája arról, mi volt élete egyik legmeghatározóbb visszajelzése, amit szolgálatára kapott:

„A legjobb megjegyzést, amit dicsőítésvezetőként kaphatok, néhány éve, egy alkalom után mondták nekem, ahol misszionáriusokat vezettem a (zenei) dicsőítésben. Nem az volt, hogy „Nagyon jó hangod van!”, vagy „Hű, de király gitárszólók voltak!”. Ez volt: „Eric, ma LÁTHATATLAN voltál.” Elsőre nem tudtam, hogy fogadjam ezt. Bók volt? Vagy kritika? Aztán elkezdtem beszélgetni azzal, aki ezt mondta, és kezdtem megérteni mit akart mondani vele. Elmagyarázta, hogy látta, hogy természetesen látta a dicsőítő csoportot – a dobost, basszusgitárost, gitárosokat és énekeseket. Mégis, valahogy úgy játszott, énekelt és vezetett a csoport, hogy nem állt az útban, félreállt. Láthatatlan lett.” (Eric Herron)

Miért lehet érdekes ez számunkra és miért is nagy kihívás ez? Sokat foglalkoztat az, mennyire játszik szerepet a stílus, szimpátia és antipátia abban, hogy ki melyik gyülekezetben talál otthonra? Ki hol érzi magát jól- mitől és meddig? Miért hagy el egy közösséget egy-egy félreértés vagy probléma miatt? Ki melyik lelkész igehirdetését szereti jobban? Ki melyik énekest, kántort, dicsőítésvezetőt fogadja nagyobb örömmel vasárnap az istentiszteleten?

Ha már unalmas a műsor, csatornát váltunk. Ha nincs kedvünkre minden, akkor gyülekezetet?

Bizonyára nem lehet teljesen semlegesnek lenni, és mindenki közelebb érez valakit, vagy valamilyen formákat magához. Természetes, hogy valami tetszik és valamitől idegenkedem. Akkor kezdek komolyan aggódni, mikor ebből fakadóan emberek messzemenő következtetéseket vonnak le vagy hosszútávra ható döntéseket hoznak. Ha úgy megyek egy istentiszteletre, hogy ott azt várom, a kedvemre tesznek és kitalálják, mit szeretnék, biztosan csalódni fogok. Minél erősebbek az elvárásaim és minél inkább elhiszem, hogy teljes mértékben jogosak, annál nagyobb lesz a csalódás. Az jut eszembe, milyen jó volt a fél nyári szünetet végig bicózni gyerekként. Szabadon róttuk az utakat. Nem volt rajtunk semmilyen védőfelszerelés. Ma gyakran látom, amikor a kisgyermekeket különféle sisakok, térd, boka, könyök és mindenféle védők felhelyezésével engedik bringázni. Kipárnázva, megvédve mindentől. Így mennek sokan a gyülekezetbe: a biztonságra játszva, kipárnázva, bukósisakkal (és ez most nem a lelki fegyverzet új analógiája J Ahhoz az emberhez mennek, aki nem okoz meglepetést. Abba a gyülekezetbe talán, ahol nem lehet nagy baj, nem kavarnak túlságosan fel. A csalódástól vagy a kiszámíthatatlanságtól óvják magukat sokan.

De mit kezdhet ezzel a helyzettel az, aki szolgál? Erre ad választ a láthatatlan szolgáló előbbi példája. Minél inkább magunkat toljuk előtérbe, annál inkább csupán hozzánk, személyünkhöz, stílusunkhoz kötődnek emberek. Ez hosszú távon mindenképpen káros. De hogy lehet valaki, aki kiáll emberek elé és valamit valamilyen formában közöl? Beszél vagy énekel? Nyilván fizikailag nem lehet láthatatlan. A megoldást abban sejtem, hogy alázattal keresem annak az útját, hogyan tudom felmutatni mindennel azt a Jézust, akinek szolgálok. „Az az indulat legyen bennetek…”- mondja a Filippi levél. Ha tudatosan beleállok abba, hogy szolgálok Istennek, mert Ő erre hívott el, egyre szabadabb leszek saját magam megmutatásának vágyától. Akkor már nem kell megfelelnem a hallgatóknak, sem bizonyítani az alkalmasságot, rátermettséget. És mindez nem tartalmi kérdés, hanem a szívben dől el, és testet ölthet mindenben, amivel szolgálunk. Aki szolgál, annak szüntelen növekednie kell az alázatban…

És most egészen konkrétan:

Ha gyülekezeti tag vagy és részt veszel az istentiszteleten, határozd el a szívedben alkalomról – alkalomra: Uram, érted megyek oda, veled szeretnék találkozni! Akármennyire is kedveled vagy sem egyik-másik szolgálót, hidd el, hogy Isten ugyanúgy használhatja őket a te javadra! Láss túl azokon, akik ők- akár kedveled, akár nem őket. Ne hagyd, hogy akármelyik véglet lekösse figyelmedet és akár gyönyörködj Isten szolgájában vagy épp bosszankodj miatta. Mindkettő elvonja figyelmedet a lényegről!

Ha pedig szolgálsz, keresd a láthatatlan jelenlét útját! A megüresített, Istennek odaszánt jelenlétét. Nagy ajándék, ha el tudunk jutni odáig, hogy egyedül Istent akarjuk szolgálni az elhívásunk mentén azzal, amit teszünk! Kérdd, hogy hadd ragyogjon Isten fénye és szeretete erősebben a szolgálataidon keresztül, elhomályosítva azt, ki is vagy te ebben, mint eszköz.

Az igazi odafigyelésnek is meg van a helye. Isten ajándéka ez a legközelebbi kapcsolatainkban, barátok részéről, házasságban, családban. Adja Isten, hogy mindezt ott megélhessük és megkapjuk, ahol Isten szerint helye van az életünkben, hogy ne legyen szükségünk arra, hogy máshol pótoljuk hiányainkat!

Thoma László