Hazaérkezünk

Reformáció ünnepe, mindenszentek, halottak napja. Emlékezünk, megállunk, ünneplünk, sírunk, vigasztalást keresünk.

Keveredik az új születésének, a régi meghalásának motívuma; az élet és a halál; a forradalom, a változás a régi ellenében. „Kegyelemből hit által üdvözülünk!” - hangzott a nagy felismerés egykor- válaszul az ember kérdésére: mi lesz velünk a halál után?

És mégis, reformáció után, reformátusként, az üdvösség és örök élet reményével együtt újra előjön a gyász, a félelem és gyakran az egészen egzisztenciális kétség: tényleg, mi is lesz velünk, mi lesz a szeretteinkkel? Hol vannak ők most, akik elmentek e földi életből?

Halottak napja kapcsán kérdezünk, és kicsit félünk is. Szorongunk. És emlékezünk és siratjuk saját halottaink, kedves személyeket, kiket elvesztettünk. Ez teljesen természetes, hiszen minden veszteséggel egy darab hal meg saját magunkból is. Siratjuk persze közben magunkat is, saját halálunkat, elmúlásunkat.

Nagyon aktuális az evangélium, ami félreérthetetlenül szólít meg mindeközben: van örök élet, van üdvösség Jézus Krisztus áldozatáért! Talán pont nem véletlen, hogy ezen az ünnepen emlékeztet Isten minket: a reformáción keresztül a halottak napját átélve: van üdvösség, van örök élet kegyelemből, hit által Jézus érdeméért. Van folytatás. Nem meghalunk, elveszünk, megsemmisülünk, hanem hazaérkezünk. Ebből az életből haza. És lesz majd egy feltámadás, mikor a mi dicső feltámadt Királyunk örök életre ébreszt fel minket, és bevezet abba az új életbe, amire mindenki vágyik ezen a földön.

Így járjuk utunkat, így harcoljuk harcainkat: akárhogy is, de hazaérkezünk. Szomorúságunkat és fájdalmunkat még ezen a nehéz ünnepen is enyhítheti a reménység, amit Jézus ajándékozott a számunkra!