Legtöbbször hosszú a lelki út addig, amíg végre letisztultan hangzik fel bennünk a kérdés: „Hol a helyem?” Ez a letisztultság pedig azt jelenti, hogy ekkor a válasz megtalálása érdekében, már bármit képesek vagyunk kockáztatni. Amikor ezt az igét olvastam, tudtam, hogy lépnem kell. Kapcsolatokat teremtenem, hogy megtaláljam a rám bízottakat. Hajnalban indult a vonatom, nem volt még tömegközlekedés, gyalog tettem meg a félórányi utat az állomásig. Városomban akkor elég sok volt a kóbor kutya. Útközben találkoztam néhánnyal, az egyik ki is szemelt, jött is felém. Nem éreztem fájdalmat. Gondoltam, elég, ha majd a vonaton nézem meg, biztos voltam abban, hogy nem sérültem. Ott aztán következett a megdöbbentő szembesülés: soha olyan mély sebet nem láttam még. Negyedórám volt eldönteni, elindulok-e így, vagy pedig leszállok, és azonnal kezeltetem magam. Világossá vált néhány perc alatt, hogy nem a visszafordulásnak, a szükséges és biztonságos megoldás keresésének van az ideje, hanem a továbbmenetelnek, az igei hívás folytatásának: a vízre lépésnek. Ennek a „kalandnak” a nyoma nem véletlenül maradt meg egész életemre: a sebhely emlékeztet a vízen járás ízére, lendületére, életem egyik legjobb döntésére, Isten óvó-védelmező szeretetére.