Kikkel eszik Jézus együtt?

AZ IGEHIRDETÉS LETÖLTÉSE PDF FÁJLKÉNT                                                                                                     AZ IGEHIRDETÉS MEGHALLGATÁSA

Kikkel eszik Jézus együtt?

(A Nagy Vacsora 1.)

Lekció: 2Kor. 5.11-21  / Textus: Mt. 9.9-13                                                                                                                                              2007. szept. 2.

Egy gyülekezetben történt – nem nálunk, valahol messze a nagyvilágban... Arra készültek, hogy egy Nagy Vacsorára hívják meg a szomszédaikat, barátaikat, családtagjaikat. A lelkipásztor éppen meghirdette ezt az istentiszteleten, és kérte a testvéreket, jöjjenek, hívjanak meg embereket a vacsorára. Töltsük meg a templomot egy olyan közös étkezés alkalmával, ahol a meghívottak megtapasztalhatják vendégszeretetünket. Töltsünk el egy kellemes estét egy nagy asztalközösségben egy olyan világban, amely egyre inkább atomjaira hull szét. Mindezzel együtt halljunk Isten szeretetéről, amely Jézus Krisztusban jelent meg közöttünk, részben azáltal, ahogy ő együtt evett mindenféle emberekkel.

Ennek a távoli, messzi gyülekezetnek a tagjai – mondom, nem rólunk van szó – magukban sokféleképpen gondolkodtak, lelkendeztek vagy éppen puffogtak hallván a Nagy Vacsoráról. Egyesek azon örültek, hogy milyen jó lehetőség, és már maguk előtt látták, kit szeretnének meghívni; feljött bennük egy általuk nagyon szeretett ember arca, akiért sokat imádkoztak. Mások azon morgolódtak, hogy minek megint misszióval foglalkozni, kívülvalókkal törődni, hát nem vagyunk már elegen a gyülekezetben, és nincs itt elég feladat abban, hogy megtartsuk a már meglévőket? Miért kell újabb és újabb ötletekkel előállni? Mennyit kell majd szervezni, teríteni, süteményt sütni, pakolni? Ők csendes passzivitást fogadtak magukban, gondolván, majd túlélik ezt a megmozdulást is. Azután voltak, akik magukban büszkén, önelégülten így gondolkodtak: igen, ez az én gyülekezetem, ezért tartozom ide. Senki más nem tesz ilyet, de mi igen. A misszió mindenek előtt! És közben az járt a fejükben, hogy kinek fognak minderről beszámolni, és hogyan fogják azokat a közösségeket lesajnálni, ahol nem szerveznek Nagy Vacsorát. Megint mások pedig azon háborogtak, hogy nem elég, hogy nincsenek padjaink, igazi szószékünk, és orgona sem zeng, de még vacsorára is meghívunk mindenféle alakokat a templomba. Arról nem beszélve, hogy mennyi pénzbe fog kerülni ez az eszement ötlet.

Mondom, nem nálunk, hanem valahol a nagyvilágban így morfondíroztak a gyülekezet tagjai az istentiszteleten, amikor meghallották a Nagy Vacsora gondolatát. Egyszercsak kinyílt az ajtó. Valaki bepillantott, majd azon nyomban vissza is fordult, és kiment a templomból. Nem sokan vették észre, de akik igen, valahogy ismerősnek találták az idegent. Az egyik testvért valami különös, megfoghatatlan érzés járt át, amelynek engedve felállt a helyéről, kiment az ajtón, hogy lássa a már távozóban lévő titokzatos látogatót. Hirtelen átvillant az agyán: Hát persze, Jézus az! Izgatottan kiáltott be a templomtérbe a többieknek: Itt van Jézus! Itt van Jézus! Többen kiszaladtak az utcára, és kiabáltak utána: Jézus, Jézus! De Jézus csak ment tovább, céltudatosan. „Biztosan eltévesztette a címet” – hajtogatták, miközben loholtak utána. „Csak nem a katolikus templomba megy?” – kérdezte egyikük hitetlenkedve. Jézus útközben biccentett néhány testvérnek, akik kissé megkésve igyekeztek a az istentiszteletre, de nem elegyedett szóba velük.

Kissé megzavarodva, immár szótlanul, de kitartóan követték a testvérek Jézust, mert nagyon kiváncsiak voltak arra, hogy hova tart és mire készül. Tisztes távolból látták, amint először, egy, majd kettő-három, végül négy-öt személy van körülötte, akikkel az Úr beszélget. De micsoda emberek! Az egyik égnek álló hajú fiatal, telis tele tetoválásokkal és piercingekkel. A két asszony pedig igen csak gyanús külsejű volt... Láttak még mellette egy jól ismert hajléktalant, meg a környék egyik hírhedt italboltjának mélyen elítélt, de igen gazdag tulajdonosát. Mindannyiuk arcáról komolyság, őszinteség, valami titokzatos belső szomorúság, és mégis derű sugárzott.

Csak nem oda mennek? – kérdezték a testvérek, amint látták, hogy Jézus a katolikus templom mellett is elhaladt. De igen, kétség nem fér hozzá, hogy kétes hírű társaságával együtt betért az italboltba. A testvérek, felháborodva és egyre értetlenebbül egyszer csak ott álltak az ajtóban, és Jézussal találták magukat szemben. Kirobbant belőlük, ami végig a szívükön volt, és amit már semmi önuralom nem tudott visszatartani: Hogyan kerülsz ezek közé? „Miért eszik [ez az ember] bűnösökkel együtt?”

És Jézus így válaszol nekünk: „Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket.”

Hasonló lehetett a felovasott történetben szereplő farizeusok érzése, értetlensége és botránkozása, amikor látták, hogy Jézus elfogadja Máté meghívását és volt kollégáival, valamint más bűnösökkel eszik együtt, mint e távoli, messzi gyülekezet tagjaié – akik, valljuk be, akár mi is lehetnénk...

Mi történik Jézus és farizeusok között? Mi az, amiért ennek a Jézus korabeli zsidó pártnak a tagjai szembekerülnek Jézussal? Miért nem bírják elfogadni a Máté házában rendezett nagy, ünnepi vacsora tényét? De azt is kérdezhetnénk (velük együtt): Jézus miért eszik együtt mindenféle alakokkal? Miért fontos neki az asztalközösség? Miért nem elég neki, hogy elhívta Mátét, a megvetett vámszedőt, és az tanítványává lett?

 

I. A farizeusok kérdése

A farizeusok, mégha a kifejezés legtöbbünknek azonos a képmutató, hazug, gonosz emberrel, Isten iránti buzgóságban éltek. Szenvedélyesen égtek az Isten ügyéért, az Isten törvényéért. Annyira fontos volt számukra a tiszta, Isten szerinti élet, hogy pártjukban az idők során sok száz szabály és rendelet született arra, hogy mit jelent Isten törvénye szerint cselekedni egy-egy konkrét helyzetben. E mögött az szándék állt, hogy még véletlenül se vétkezzenek. Fontos számukra a személyes élet tisztasága. Rendszeresen böjtölnek és tizedet adnak. Kétségkívül magasabb erkölcsi szinten álltak, mint kortársaik. Ugyanakkor nem tartották magukat hibátlannak. Ők is bemutatták a bűnért való áldozatokat, mint más zsidó emberek. De mindeközben azt gondolták, hogy mégis közelebb vannak Istenhez, mint a tömegek, és különösen mint a „bűnösök”, Izrael társadalmának azon tagjai, akik az Isten törvényét nem tartották be. Úgy vélték, hogy kínosan tiszta, rendes életükkel, adakozásukkal, böjtjeikkel mindig egy kicsit lefaragnak a bűnadósságukból, amely így feltétlen kisebb, mint az adóbehajtóké, prostituáltaké, és egyéb deviáns alakoké.

A farizeusok nem bírják megérteni, felfogni, mit csinál Jézus. Ha valóban Istentől jött, ha tényleg egy istenfélő rabbi, tanító, hogyan lehetséges, hogy azok közé megy, akik tisztátalanok, akik nyilvánvalóan nem törődnek Istennel? Hogyan lehet, hogy Jézus nem veszi komolyan, hogy az étkezés, az asztalközösség a teljes azonosulás jele, és hogy a törvény szerint ezen emberek asztaltársasága rituális értelemben is tisztátalanná teszi őt? Éppen olyanná, amit a farizeusok minden áron el akarnak kerülni. Ezért hát a felháborodott és értetlenkedő kérdés, amit a tanítványokhoz intéznek: „Miért eszik a ti mesteretek bűnösökkel és vámszedőkkel együtt?”

II. Jézus válasza

Jézus válasza három részből áll. Az első általános kijelentés, korabeli közmondás: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.” A válasz fényében Jézus úgy tekint magára, mint orvos, aki gyógyít (itt nem a csodás gyógyításairól van szó). Gyógyulásra viszont csak a beteg embernek van szüksége, az egészségesnek nincs. Jézus a betegekhez jön, és fontosabb számára, hogy azokat meggyógyítsa, mint a félelem attól, hogy elkapja a betegséget. De milyen betegségről van szó?

„Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket.” – hangzik Jézus válaszának a harmadik része (a másodikról később lesz szó), tökéletes párhuzamban a közmondással: az „egészségeseknek” az „igazak”, a „betegeknek” a „bűnösök” felel meg. Jézus, az orvos a betegeket gyógyítja, azaz a bűnösöket hívja. A bűnösök hívása, elhívása és meghívása, amint azt Mátéval, a vámszedővel is tette, az a gyógyítás, amelyért ő ebbe a világba jött. Ha Máté, aki egyetlen elhívó szóra követte őt, összehívja barátait - akik volt kollégák (vámszedők), és egyéb, nyilvánvalóan nem túl kegyes emberek, - és meghívja Jézust a házába egy lakomára, Jézus elmegy. Letelepszik velük az asztalhoz, mert ez a legjobb módja, hogy folytassa a betegek gyógyítását, a bűnösök elhívását. Hívja őket az Isten Országába, bűnbánatra, megtérésre, egy egészen új életre. És teszi ezt azért, mert bár a farizeusok lemondtak róluk, Istennek ők mégis kedves és fontos gyermekei.

Jézus szavai azonban egy kérdést vetnek fel. Úgy tűnik, mintha elismerné, hogy a farizeusoknak nincs szüksége őrá, hiszen ők igazak-egészségesek. Mintha lennének, akik nem szorulnak Jézusra, megváltó halálából fakadó bűbocsánatra és új életre, hiszen maga Jézus beszél egészségesekről és betegekről, igazakról és bűnösökről. Nyilvánvaló, hogy ez nincs így. Ebben az igaz-egészséges csak látszólag az. Nem valóságosan, és nem Isten előtt. A farizesuok igazak-egészségesek maguk előtt, és talán más emberek szemében is, és ezért nem értik, amit Jézus tesz. Nem is gondolják, hogy szükségük lehet egy ilyen Jézusra.

Jézus azonban szembesíti őket látszat-igazságukkal: „Menjetek, és tanuljátok meg, mit jelent ez: Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot.” Hóseás próféta szavait idézi, amit jól ismernek a megbotránkozó farizeusok. Jézus kihívást intéz hozzájuk: Gondolkozzatok el azon, hogy bár külsőleg makulátlanok vagytok, ezer emberi rendeletnek megfeleltek, nincs bennetek szeretet. Nem szeretitek ezeket, akikkel együtt eszem, lenézitek, megvetitek őket. Féltek tőlük, és most felháborodtok miattam. Áldozatot hoztok: adakoztok, imádkoztok, istentiszteletre jártok, szolgálataitok vannak, de a szívetek hideg. Nem éreztek együtt az elveszettekkel, a kétségbeesettekkel, akikre senki nem nyitja rá az ajtót, akiket senki nem hív meg vendégségbe. Teljes reménytelenségben, ürességben és fájdalomban élnek sokan, sátáni kötözöttségekben. Ti pedig, én népem, magatokkal vagytok elfoglalva, aggódtok a kényelmetekért és jó kis gyülekezetetekért: mi lesz, ha mindenféle népek felforgatják az életünket? Aggódtok a pénzért, a templomotok „szentségéért”, az időtök, az erőtök miatt - pedig minden tőlem van! „Menjetek, és tanuljátok meg, mit jelent ez: Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot. Mert nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket.”

Egészséges vagy, vagy beteg? Igaz, vagy bűnös? Beteg voltál, bűnös voltál, amikor Jézus rád talált, megszólított, elhívott, meggyógyított. Emlékszel még, milyen voltál? Ugye nem lettél mostanra egészséges-igaz, akinek nincs már szüksége az orvosra? Úgye nem vakultál el, és nem hiszed, hogy nincs már szükséged rá – mert ez végzetes állapotot jelent. Az a beteg van a legnagyobb veszélyben, aki azt gondolja, hogy egészséges, hiszen nem fordul orvoshoz. Az a bűnös az igazán elveszett, aki nem látja, hogy elveszett, mert akkor nem keresi Jézust. Ugye neked még mindig szükséged van rá?

 Hol van Jézus? A templomban? A kocsmában? Az istentiszteleten? A Nagy Vacsorán? Az „igazak” között? A bűnösök mellett? Az a Jézus, akit megismertem, mindig úton van. Mindig úton. Úton az elveszettek, az összetörtek, a szomorúak, a reménytelenek, a nélkülözők felé. Azt mondta az övéinek: „Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is.” (Jn. 12. 26)

Ezért mi követjük őt. Ezért készítünk Nagy Vacsorát. Mert nem állhatunk meg, hiszen ő akkor is továbbmegy – nélkülünk. Legszívesebben én is megállnék, pihenjünk, mondanám, kinek kell a felfordulás – de engedi-e Jézus? Ha ma megfújom a trombitát, hogy jöjjetek utánam, hívjuk meg a betegeket egy Nagy Vacsorára, nem a magam ambíciói miatt teszem. Nem az a cél, hogy nagy legyen a gyülekezet. Nem azért tesszük, hogy mások csodáljanak minket. Nem. Hanem egyedül Jézus Krisztusért: „Mert a Krisztus szeretete szorongat minket, mivel azt tartjuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.” (2Kor. 5.14-15) Ha érte élünk, ha szeretünk és nem vallásoskodunk, akkor nemcsak benéz közénk az istentiszteletre, mint abban a messzi, távoli gyülekezetben, hanem velünk is marad. Mert akkor olyan bűnösök között találja magát, akik szeretik őt, és szeretik azokat, akikkel ő közösséget vállal az asztalnál. ÁMEN!

Lovas András