Fogadjátok be egymást!

AZ IGEHIRDETÉS LETÖLTÉSE PDF FÁJLKÉNT

Fogadjátok be egymást!

(A Nagy Vacsora 2.)

Lekció: Zsolt. 23.  / Textus: Róm. 15.7                                                                                                                                                      2007. szept. 9.

Nagy Vacsorára készülünk... Barátainkat, szomszédainkat, szeretteinket ünnepi vacsorára hívjuk, amelyre templomunkban kerül sor. Azért tesszük, mert Jézus is ezt tette. Együtt evett azokkal, akik korának a legkevésbé vallásgyakorló emberei voltak, azért, hogy Isten szeretetét és egy új élet lehetőségét kínálja fel nekik. Jézus együtt evett a bűnösökkel.

Jézus ma is ezt teszi. Itt és most és velünk is: az úrvacsorai közösségben. Befogad, asztalához ültet, vendégül lát bennünket. Ez azonban túl kell hogy mutasson egy rituális cselekedeten. „Fogadjátok be tehát egymást, ahogy Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére.” – szólítja fel az apostol a római gyülekezet tagjait. A befogadás, a vendégszeretet és a misszió kapcsolatáról tanít minket ma Isten Igéje. Miért alapvető dimenziója a vendégszeretet a missziónak?

 I. Isten befogadott!

Az örömhír, a jó hír így szólít meg: „Krisztus befogadott minket Isten dicsőségére.” A valahova való befogadás az előzetes kívülállást feltételezi. Mindannyiunk tapasztalata ez: létezik egy hely, ismerünk egy személyt, hallottunk egy közösségről, és vágyunk oda. Jó lenne odatartozni, azon a helyen időzni, azzal a valakivel együtt lenni, ahhoz a közösséghez tartozni. Jó lenne, de mi nem oda tartozunk. Mert nem oda születtünk, mert nincsenek kapcsolataink, mert nincsen elég pénzünk, mert eljátszottuk a bizalmat. Kívülvalók vagyunk, kívül állunk, amikor bent szeretnénk lenni. De az ajtó nem nyílik meg, tudjuk, hogy ez sohasem lesz a mi világunk, mi nem odatartozók vagyunk. Egyszer csak, váratlanul egy követ érkezik. Annak a helynek, annak a közösségnek, annak a személynek egy képviselője. Eljön hozzánk, és meghív bennünket oda, ahova nem tartozunk, részesít abban, amit nem érdemlünk. Eljött Jézus, megszólított, és meghívott Isten asztalához. Megnyitotta az ajtót, és azt mondta, jöjj, ülj le, légy a vendégem.

Ráadásul ennél az asztalnál ő szolgál nekünk. Az utolsó vacsora alkalmával Jézus megmosta a tanítványai lábát. Elvégezte a szolga feladatát. Ugyanez történt a kereszten: Jézus Krisztus a lázadó rabszolgák halálát halja. Értünk. Hogy az asztalához ültessen, hogy befogadjon az Isten házanépébe, hogy magához öleljen. Az egész életünk erre a hatalmas és felfoghatatlan isteni tettre épül: „Krisztus befogadott minket Isten dicsőségére.” Nemcsak az úrvacsorai közösségben, hanem azon túl is egész életünket Isten asztalánál töltjük. Az úrvacsorai liturgia arra mutat, hogy Isten befogadott, asztalához ültetett, és vele éljük az életünket – sok minden helyen és közösségen kívül, de Isten házanépén belül.

Erről gondolkodik, imádkozik a zsoltáros, aki átment a halál árnyékának völgyén. Aki ismeri a sötétséget, a gyászt, a nyomorúságot, mégis tudja, hogy Isten befogadta őt: „Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára.” Ugyanakkor azt is tudja, hogy bár Isten visszavonhatatlanul befogadott minket, újra és újra megszólal bennünk a hitetlenség szava: „Tud-e Isten asztalt teríteni a pusztában?” (Zsolt. 78.19) Vajon az, aki befogadott, asztalához ültetett, gondoskodik-e rólam a mindennapokban? Vajon igaz-e, hogy „asztalt terítesz nekem”? Vajon tényleg rábízhatom-e magam arra, aki az úrvacsorában vendégül lát? Elhisszük-e, hogy befogadása olyan valóság, amely egész életünket magába öleli? Boldog az az ember, aki abban a bizonyosságban él, hogy ő Isten Országa asztalának vendége! (Lk. 14.15)

II. Fogadjátok be egymást!

Pál apostol, de a teljes Szentírás is, egyértelműen beszél arról, amire ez az isteni befogadás, vendégül látás kötelez bennünket: „fogadjátok be egymást.” A Római levél összefüggésében ez arra vonatkozik, hogy a gyülekezet tagjai tudják elfogadni egymást akkor is, ha bizonyos dolgokról különbözően gondolkodnak. Fogadják be a hitben erőtlent, a gyengét, hiszen Isten is befogadta őt. Egy másik helyen így ír az apostol: „gyakoroljátok a vendégszeretetet”. (Róm. 12.13) A Zsidókhoz írt levél szerzője hasonlóképpen buzdítja a gyülekezet tagjait: „A vendégszeretetről ne feledkezzetek meg, mert ezáltal egyesek – tudtukon kívül – angyalokat vendégeltek meg.” (Zsid. 13.2) A vendégszeretet gyakorlására való buzdítás e két bibliai helyen a legalapvetőbb krisztusi cselekedetekre való felszólítás közepette hangzik el: testvérszeretet, tiszteletadás, szolgálókészség, adakozás, betegek és foglyok meglátogatása, házasélet tisztasága, és egyebek. Ez egészen világosan jelzi, hogy a vendégszeretet gyakorlása mennyire alapvetően hozzátartozott a korai keresztények életéhez, de azt is, hogy mennyire szívügye a bennünket befogadó Krisztusnak. Sokkal többet kellene, hogy jelentsen ez gyülekezeteink életében, mint alkalmi szeretetvendégségek megrendezését.

A Zsidókhoz írt levél címzettjei olyan keresztények, akik nagy nyomás alatt élnek; egy ellenséges világban követve Jézust üldöztetést, hátratételt szenvednek a hitükért. Természetes reakció lehet, hogy bezárkóznak, gyanakodnak, nem nyílnak meg sem egymás előtt, sem idegenek előtt. Vannak, akik megkeseredtek hitükben a nehézségek miatt. Isten mégis, még ilyenkor is arra hívja őket: a maguk gondjai, aggodalmai, küzdelmei között se feledkezzenek meg a vendégszeretetről. „Fogadjátok be tehát egymást, ahogy Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére.”

Nyilvánvaló, hogy az Ige itt elsősorban egy krisztusi lelkiséget, lelkületet ad elénk: a befogadás lelkületét. Ezt a lelkületet folyamatosan az kell hogy táplálja, fenntartsa bennünk, hogy abból élünk, hogy az Úr asztalának vendégei vagyunk. Az úrvacsorával való élés, valamint az, hogy egész életünkre nézve Isten házanépe, asztalának vendégei vagyunk, arra indít minket, hogy másokat befogadjunk. Ez a krisztusi lelkület kell, hogy testet öltsön a legkülönfélébb módokon mind egyéni, mind közösségi életünkben. Ennek egy példája a Nagy Vacsora.

 

III. Befogadás és misszió

Hogyan kapcsolódik a befogadás lelkülete, a vendégszeretet gyakorlása a misszióhoz? Sőt, még élesebben fogalmazva a kérdést: miért elengedhetetlen feltétele a missziónak a befogadás a mai helyzetben?

A vendégszeretet lelkülete és gyakorlata nem természetes a mai világban. Az alaphozzáállás a mai városi életben sokkal inkább a bezárkózás, semmint a befogadás. Az életünk „megtelt”. Nem fér már bele újabb helyzet, újabb személy, tele a fejünk és a szívünk a mindennapi élet elintéznivalóival, ügyes-bajos dolgaival. Kialakul az a hozzáállás, hogy elmegyünk a váratlan események, helyzetek mellett. A vendégek, a mások befogadása nem fér bele teliprogramozott életünkbe. Ezt a bezárkózást erősíti a gyanakvás, félelem, amely egy rossz hírekkel teli világban természetesen születik meg bennünk.

A bezárkózás jelei megnyilvánulnak társadalmi szinten is. Különböző társadalmi rétegek egyre távolabb élnek egymástól. Egyre inkább olyan világban élünk, amelyben kevesen vannak „bent” és sokan vannak, érzik magukat „kint”. A globalizáció elsősorban nem új, nemzeteken átívelő közösségeket teremt, hanem egyre erősebben polarizálja a társadalmakat. A szakadék egyre szélesebb a szegények és a tehetősek között. Ez nem pusztán egy tőlünk távoli, ámde megkérdőjelezhetetlen tény, hanem mindennapjaink valósága. A globális tőkét szolgalelkűen kiszolgáló magyar politika következményeit mindannyian a bőrünkön érezzük. Egy szűk réteg egyre jobban elszigetelődik saját biztonsága és kényelme érdekében. Egy olyan világ képe körvonalazódik előttünk, amelyben kevesek élnek zárt lakóparkokban, elit magániskolákban taníttatva gyermekeiket, az átlagon felüli egészségügyi ellátásban részesedve, és mások számára elképzelhetetlen fényűző módon. A többség pedig kívül marad, illetve keményen, és gyakran mások érdekein is áthágva próbál betörni a kiváltságosok köreibe.

Ez az a helyzet, amelyben elnyeri értelmét és jelentőségét egy olyan közösség és olyan emberek élete, akik megnyílnak mások előtt, befogadják őket, mert Isten is befogadott bennünket. Ez a keresztény egyház és a keresztény emberek küldetése egy fragmentálódó, széthullófélben lévő társadalomban. A vendégszeretet gyakorlása, a befogadás lelkületének testetöltése Isten Krisztusban való befogadásáról tesz bizonyságot, sőt, annak lesz eszköze. Ezt éljük meg gyülekezetünkben, nemcsak az úrvacsorában, hanem a házicsoportokban, a lakótelepi fiatalok részére fenntartott péntek esti klubban, a vacsorákkal egybekötött Alfa kurzusokon, a mama körön, és folytathatnám a sort. Isten kegyelme, elfogadása, szeretete testet ölt, átélhetővé lesz egy-egy ilyen alkalommal, az előttünk álló Nagy Vacsorán is. A misszió és a vendégszeretet összekapcsolódik a Nagy Vacsorában, hiszen az Isten szeretetéről szóló örömhír nem maradhat pusztán szó. A vacsorameghívásban, az együttétkezésben, szeretetünk megnyílásában Isten szeretete éri el vendégeinket. Már a meghívások során tapasztalhattuk azt, hogy többen milyen meglepődve és örömmel fogadták, hogy gondoltunk rájuk.

Az asztalközösségben egyenlők vagyunk, vendégek és vendéglátók, és ez is fontos eleme ma az Isten szeretetéről való bizonyságtételnek. Nem „felülről” tanít, vagy oktat ki valaki bennünket Isten szeretetéről, hanem mellénk ül az asztalnál, sőt, vendéglátóként szolgál. Nem rábeszél, nem meggyőz, hanem azzal, hogy asztalához hív, valamint kiszolgál, hitelesen képviseli Isten szeretetét. Amint Isten sem úgy jött el hozzánk, hogy okiratot küldött, hanem az ő Fiában testté lett, közöttünk élt, velünk evett, és még halálunkat is meghalta. Az asztalközösség nagyszerűen példázza azt, hogy egyenlők vagyunk Isten előtt. A Nagy Vacsora rámutat arra, hogy Isten mindent elkészített számunkra, és nincs más dolgunk, mint eljönni oda, ahol már vártak, és elfogadni azt az ajándékot, amit elkészítettek. Nem ez az evangélium?!

Továbbá misszió és befogadás összetartozik, mert a vendéglátás előítéleteket rombol le. Tudjuk, milyen kép él ebben a világban az egyházról. Sokak szemében az egyház az abszolút bezárkózás közössége, vagy inkább intézménye. Merev dogmáival, évszázados-évezredes hagyományaival, idősödő tagjaival, képmutató és hiteltelen, de másokat kioktató stílusával reménytelen intézmény egy a nyitottságot és sokszínűséget nagyra értékelő világban. Az egyház azokért van, vélekednek sokan, akik beleszülettek és benne nevelkedtek. Az egyház tehát önmagáért, önmaga tagjaiért létezik. A Nagy Vacsora mindezeket az előítéleteket oldja. Világossá lesz, hogy nem önmagunkért vagyunk, mint ahogy Jézus sem önmagáért jött ebbe a világba. A kívülvalók felé fordulásunk kifejezi, hogy Isten is mindig azon dolgozik, hogy akik ma „kint” vannak, távol vannak, egykor majd „bent” legyenek, házanépe tagjai legyenek.

Végezetül tegyük fel a kérdést, kik azok, akik felé a vendégszeretetet gyakoroljuk? Jézus egy vacsora alkalmával, amelyen illusztris társaság gyűlt össze, a következőt mondta: „Ha ebédet vagy vacsorát készítesz, ne a barátaidat hívd meg, ne is a testvéreidet, rokonaidat vagy gazdag szomszédaidat, nehogy viszonzásul ők is meghívjanak téged. Hanem ha vendégséget rendezel, szegényeket, nyomorékokat, sántákat, vakokat hívjál meg, és boldog leszel, mert nincs miből viszonozniuk. Te pedig viszonzásban részesülsz majd az igazak feltámadásakor.” (Lk. 14.12-14) Jézus egy vezető farizeus vendége egy nagy vacsorán, ahol látja, hogy a méltóságos vendégek hogyan válogatják a fontos helyeket. A vendéglátás stratégiai jelentőségű: kapcsolatok épülnek, amelyek jól jövedelmezhetnek a jövőben. Vagy más esetben a vendéglátás kizárólag a szórakozásról szól. Jézus azonban más szempontot helyez elénk. Isten befogadó szeretetét, ingyen kegyelmét az testesíti meg a világban, ha azokat hívjuk meg, akikre senki más nem gondol. Akik nem bírnak befolyásos pozícióval... akik talán nem is a legszórakoztatóbb emberek... de Isten őket keresi.

Hamarosan úrvacsorai közösségben leszünk együtt. Jézus asztalának vendégei leszünk, ahol ő szolgál nekünk. Miközben ez történik, legyünk úgy az ő vendégei, hogy másokat is eléhozunk imádságban. Mialatt Jézus szolgál nekünk az asztalnál, kérjük, hogy úgy munkálkodjon bennünk, hogy majd mi is szolgálhassunk Jézus nevében egy másik asztalnál. A Nagy Vacsorán, de otthon a családunkban, az iskolai vagy a munkahelyi étkezéskor is. Legyünk úgy Jézus vendégei, legyünk úgy az ő házában „bent”, hogy imádságban hozzuk azokat, akik „kint” vannak. Legyünk a befogadás közössége, hiszen ő is befogadott bennünket! ÁMEN!

Lovas András