üzenet

"Az Úr trónol az áradat fölött, ott trónol az Úr, az örökké való király. Az Úr erőt ad népének, az Úr megáldja népét békességgel." (Zsolt 40,10-11)

Egy nehéz év kezdetén…

A 2009-es évet bárányhimlővel kezdtük. Már ez is megviselte kis családunkat, de arra nem számítottunk, hogy ennél jön még rosszabb is. Legkisebb lányunk fél éves volt, amikor egyik reggel vele a karomon siettem a konyhába, az engem segítségül hívó nagyobbik gyermekünkhöz. Sietségemben nem láttam, hogy a következő lépésem egy földön fekvő naptárra fog esni. Ráléptem a naptárra, ami a lábam alatt a szőnyegen megcsúszott és a gyermekkel együtt a kezemben a földhöz csapódtam. Én alaposan megütöttem az oldalam, de kislányom rosszabbul járt, mert nem tudott felkészülni az esésre, és így védekezés nélkül esett velem együtt a szőnyegre. Nagyon sírt, látszott rajta, hogy nagy fájdalmai vannak, egy kis idő múlva a homlokán egy nagy duzzanat vált láthatóvá. Azonnal kórházba mentünk, ahol megállapították, hogy koponyatörést szenvedett két helyen – egyik oldalon 3 cm-es másikon pedig 5 cm-es törés van. Természetesen befektettek minket a kórházba egy hetes megfigyelésre. Nem kell részleteznem, hogy mit éreztem, és mit érzett az egész család: a miértek és a kétségbeesés egyszerre szorította össze a szívünket. Ekkor este az Úrnak is volt mondanivalója nekünk: a 40. zsoltár volt a napi ige. Ez a vers olyan volt számomra, mint a vihar elől menekülő embernek a barlang.

Ó Uram, hát látod a mi viharunkat, nem úgy vagyunk itt a kórházban, hogy tudtodon kívül lenne mindez, és te Ura vagy a helyzetnek, betöltesz minket békességeddel. Nincs olyan vihar, mely fölött ne lennél örökkévaló király – szakadt fel belőlem a hála és hódolat imádsága. És valóban ezek után olyan békességet adott Isten a szívembe, ami tudtam, hogy nem emberi, hanem Tőle való. És hála legyen Neki, hogy kislányunk meggyógyult, és nem volt szükség semmilyen orvosi beavatkozásra. Megtapasztaltuk, hogy valóban Úr és Király életünk minden helyzetében.

Bűnösebbek-e azok?

AZ IGEHIRDETÉS LETÖLTÉSE PDF FÁJLKÉNT

Bűnösebbek-e azok?

Lekció: 2Móz. 20.1-17 / Textus: Lk. 13.1-9                                                                                                                                                  2005. jan. 9.

Jézus Krisztus ma olvasott szavait az elmúlt évtizedek legsúlyosabb természeti katasztrófájának összefüggésében halljuk. Valószínűleg a legtöbben együtt követjük a híreket nap mint nap, a gyülekezetben többen rendszeresen imádkoznak, és adományainkkal is résztveszünk a károk enyhítésében. Ugyanakkor Krisztus követőinként nem kerülhetjük meg a teológiai kérdést: hogyan értelmezzük mindezt? Miért történtek és történnek katasztrófák mind regionális, mind egyéni, személyes szinten? Hogyan viszonyuljunk Istenhez és hogyan az áldozatokhoz? Mi lehet vígasztalássá mások számára, és van-e garancia arra, hogy bennünket mindez elkerül? A mai igehirdetésben nem válaszolhatom meg az összes kérdést, mint amint nincs is mindenre egyértelmű válasz. Jézus szavai azonban ráirányítják figyelmünket egy nagyon fontos kérdésre.

Két, történelmi mértékkel nézve jelentéktelen eseményről hallunk. Pilátus, a kegyetlenségéről és zsidógyűlöletéről ismert római helytartó ártatlan, istentiszteletet (áldozatot) bemutató, imádkozó zarándokokat gyilkolt le. Vérüket a bemutatott áldozati állatok vérével elegyítette – a kép megdöbbentő brutalitásról tesz bizonyságot. Hogy miért tette, arról nem tudunk. A másik esemény egy katasztrófa, egy baleset. A Jeruzsálem déli részén épített siloámi torony összedőlt, és maga alá temetett tizennyolc embert. Miért? Miért éppen ezeket mészárolta le Pilátus? Hiszen akárki más is lehetett volna ott. Miért éppen azt a tizennyolcat ütötte agyon a torony? Miért? Miért éppen az amúgy is szegény és nyomorult Dél-Kelet Ázsiát sújtotta a szökőár? Miért, hogy tömegek elvesztek – mások pedig, nem ritkán csodával határos módon, megmenekültek?

„Talán azt gondoljátok, hogy ezek a galielai emberek bűnösöbbek voltak a többi galileainál, mivel ezeket kellett elszenvedniük?” – és a jelenlévők ki nem mondott válasza: igen! „Vagy azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc, akire rádőlt a torony Siloámban, és megölte őket, vétkesebb volt minden más embernél, aki Jeruzsálemben lakik?” – és a jelenlévők ki nem mondott válasza: igen! Vagy azt gondoljátok, hogy azok, akiket elsöpört a szökőár, vétkesebbek voltak, mint mi?… Igen? – Vagy azt gondoljátok, hogy akit különböző más csapások – súlyos betegeség, valakinek az elvesztése, munkanélküliség ért bizonyára rászolgált arra valamilyen bűnnel? …. Igen?

A Jézus korabeli emberek túlnyomó része így gondolkozott. Nagy nyomorúság – nagy bűn. És nem kevesen ma is hasonló módon próbálnak „rendet tenni” a világban, eligazodni a szörnyű események káoszában. Jézus azonban elutasítja ezt a megközelítést.

I. Mi történik bennünk, amikor így érvelünk más nyomorúsága láttán?

Falat emelünk magunk és a szenvedők közé. Ha a másik nyomorúságának oka önmaga, saját vétke, ha bizonyosan rászolgált és megérdemelte azt, akkor mi közöm hozzá? Miért választotta ezt magának? Ha Isten ezt mérte ki rá, ha jogos a büntetés, ki vagyok én, hogy beavatkozzak? Ez a gondolatmenet a közömbösség és a kívülmaradás kényelmet biztosító falát építi fel köztünk és a nyomorúságban lévők között. Ezzal a fallal önmagunkat védjük. Nem vagyunk-e hajlamosak arra, hogy minden hajléktalant „elintézzünk” azzal, hogy azért van az utcán, mert iszákos, vagy mert nem akar dolgozni? Természetesen van ilyen, de nem minden helyzetben ilyen egyszerű a kép. Mi azonban gyorsan néven nevezzük a bűnét, ami ide vezetett. Ha azt tartjuk, hogy a szenvedés minden esetben valamilyen bűn következménye, szívünket megkeményítjük együttérzés helyett.

Ezzel a fallal magunkat próbáljuk biztosítani: „velünk ez nem történhet meg.” Hiszen ő különösen bűnös kell hogy legyen, ha ilyen súlyos csapás érte. Ha nem így van, azaz megmagyarázhatatlan ok nélkül történt mindez, én is kerülhetek hasonló helyzetbe. Ezt azonban – természetesen – szeretnénk elkerülni. És ezért hangsúlyozzuk, hogy ő megérdemelte, meg kellett hogy érdemelje, kell, hogy legyen valami az életében. Azaz mi nem vagyunk olyanok, mint akiket Pilátus lemészárolt – tehát velünk ez nem fog megtörténni. Mi nem vagyunk bűnösök, mint az a tizennyolc Siloámban – tehát ránk nem dől a torony. Mi nem vagyunk olyanok, mint akiket a szökőár, a betegség, vagy más nyomorúság sújtott – tehát biztonságban vagyunk. Milyen hamis és milyen kegyetlen, igazságtalan ez a biztonságérzet! És mennyire terméketlen is, hiszen ha elér valami nyomorúság, azonnal azt a kérdést teszi fel az ilyen ember: Uram, mit vétettem, hogy büntetsz engem?

Ezzel a gondolkodásmóddal a saját igazunkat próbáljuk felépíteni, amivel végzetesen becsapjuk magunkat. Minél inkább hangsúlyozzuk, hogy mások bűnösöbbek, mint mi, annál inkább saját igaz, ártatlan voltunkat igazoljuk. Ha a másik azért csúszott le, azért lett szenvedélybeteg, azért érte baleset, mert bűnösebb mint én, akkor én jobb vagyok, mint ő. Így születnek az ítélkező, másokkal szemben könyörtelen, magukkal szemben elnéző, képmutató keresztények. Elhisszük, hogy igazabbak vagyunk… és máris elvesztettük Jézus Krisztust és az ő kegyelmét, amely által megigazított. Önigazságunk lesz legnagyobb bűnünk, Jézus elfogadásának akadálya, a vele való kapcsolat végzetes megbénítója.

Ez a gondolkodásmód téves istenképet és torz világképet tart fent. Mert egyszerűen nem igaz, hogy Isten úgy működne, hogy a szenvedés mindig bűnből fakadó, illetve annak hiánya az Isten szerinti élet bizonyítéka. A világ nem ilyen egyszerűen „rendbe tehető”, Isten ennél sokkal titokzatosabban, számunkra elrejtettebben, bölcsebben cselekszik.

II. Mi Jézus válasza a fenti hozzáállásra?

A két kérdés után Jézus Krisztus két határozott „nem” választ fogalmaz meg. Azonban ennél tovább is megy, és amit mond, nem könnyen emészthető a számunkra: „Sőt – mondom nektek – ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen vesztek el.” Tehát Jézus nemcsak kiigazítja a hagyományos és bevett gondolkodást, tudniillik, hogy azt hiszik, azt éri csapás, aki bűnös. Ezt még úgy-ahogy be lehetne fogadni. De az a fenyegetés – mert mi másnak hallhatnánk ezt? – hogy ha nem tértek meg, ti is ugyanúgy fogtok elveszni, mint a Pilátus által legyilkoltak, mint a torony alá rekedtek, mint a szökőárban megfúltak… az nagyon nehezen érthető. Mire való, Jézus, ez a kemény és fenyegető hang? Mire való ez az ijesztgetés? Miért ez a fanatizmussal is vádolható, szigorú hozzáállás? Miért a megtérés ilyen módon való sürgetése?

De vegyük észre, hogy Jézus semmiben sem mond mást, mint eddig. Nem azért jött, hogy az igazakat, hanem hogy a bűnösöket hívja megtérésre (Lk. 5.32). Nem mintha bárki igaz lenne, de tudja, hogy csak azok hallják meg üzenetét, és azoknak lesz valóban jó hír annak lehetősége, hogy Istenhez fordulhatnak egész életükkel, akik szívük mélyén tudják, hogy elvesztek. Ezzel az üzenettel jár szerte. Térjetek meg, forduljatok Istenhez, jöjjetek hozzá, hagyjátok el hiábavaló és istentelen dolgaitokat, szabjátok életeteket hozzá. Nem ijesztget, de egyértelműen és eltántoríthatatlanul hív az Atyához. Nem félelmet keltve hív megtérésre, de nem rejti véka alá üzenete sürgető voltát. Teszi mindezt teljes elkötelezettséggel, szeretettel és együttérzéssel. Jézus alapvetően azért jött, hogy Isten uralma alá hívja minden ember életét.

Már pedig azok, akik azon spekulálnak, hogy a többiek bűnösöbbek mint ők, nem az Isten uralma alá vetett életet élnek. Ez biztos jele annak, hogy nem néztek szembe önmaguk elveszett voltával. Azok, akik szemmel látható magabiztossággal osztják a lapokat, hogy ki igaz és ki bűnös, ki még bűnösebb, akik magabiztosságukban Istent is magyarázataik tárgyává teszik – bizonyságát adják annak, hogy nem az ő uralma alatt élnek. Akik hamis biztonságot építenek maguknak arra alapozva, hogy jobbak, mint a többiek, akik kemény szívvel elkülönülnek azoktól, akik szenvednek, arról tesznek bizonyságot, hogy nem tértek meg.

„… ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen vesztek el.” – mondja nekik Jézus. Mit jelent, hogy „hasonlóképpen” ill. „ugyanúgy”? Semmiképpen sem fenyegetést, hogy feltétlenül ilyen kegyetlen mészárlás, vagy tömegbaleset áldozatai lesznek. Sokkal inkább a felkészületlenségre utalt Jézus. Hirtelen, váratlanul veszhetünk el anélkül, hogy rendeznénk Istennel az életünket. Ne azon bölcselkedjetek, hogy ők bűnösebbek voltak, mint ti, hanem látva az emberi élet kiszolgáltatottságát, törékenységét, térjetek meg, forduljatok oda Istenetekhez, az Úrhoz. Ne azon filozófáljatok, hogy miért éppen most, miért éppen ők, ne próbáljatok Isten felé emelkedni bölcselkedéseitekben, hanem térjetek meg, forduljatok hozzá. Tegyétek meg most, amíg lehet, mert ha nem, hasonlóan elvesztek ti is…

Majd mindezek után Jézus egy példázatot mond, amivel megerősíti mondanivalóját. Egy embernek volt egy fügefája a szőlőjében. Amikor kiment, hogy gyümölcsöt keressen rajta, nem talált. Azt mondta a kert gondozójának: három éve járok már ide, hogy gyümölcsöt keressek ezen a fán, de nem terem. Vágd ki, ne foglalja a földet hiába. De az így válaszol: „Uram, hagyd meg még ebben az évben, míg körülásom és megtrágyázom, hátha terem jövőre, ha pedig nem, akkor vágd ki.” A fügefa Isten népét szimbolizálja. Izrael nem termi meg a megtérés, azaz az Istennel való kapcsolat gyümölcseit, amit Isten keres népe életében. Megérett az ítéletre. Isten azonban türelmes, és időt ad a megtérésre. Ez az idő azonban nem végtelen… a fügefa nem tudja, hogy már csak egy éve van. Ha nem lesz változás, kivágatik… Ha nem fordulunk Istenhez teljes szívünkkel, teljes szeretetünkkel, elmúlik a lehetőség.

Mindezek alapján két kérdés áll most előttünk. Teremjük-e a megtérés, azaz az Istenhez odafordulás, az ő uralmát elfogadó élet gyümölcseit? Mindez pedig a jelen helyzetben a következőket jelenti: Felülemelkedik-e együttérzésünk a közömbösségen, az ítélkezésen, a magyarázkodáson? Hiszen Isten, aki Jézus Krisztusban és különösen az ő kereszthalálában belépett e világ szenvedéseibe, együttérzésre hív minket. Fakad-e együttérzésünkből segítség és imádság mindazokért, akik nyomorúságban vannak, közelben és távolban? Leszünk-e olyan emberekké, akik beengedik szívükbe mások fájdalmát, és akik készek Isten eszközeivé lenni az ő életükben? Nincs fájdalmasabb, amikor hívő emberek, ahelyett, hogy segítenénk és cselekednénk, hosszasan magyarázkodunk mások bűneiről, Isten tetteiről!

A másik kérdés az előzőhöz kapcsolódik: ha képtelenek vagyunk a megtérés eme gyümölcseit megteremni, felismerjük-e ezt, és készek vagyunk-e odafordulni Istenhez? El tudjuk-e neki mondani, hogy „Uram, látod, milyen kemény a szívem, közömbös a lelkem… Uram, látod milyen hideg és szeretetlen az életem… Uram, te ismersz, tudod, hogy nem tettelek még Úrrá az életemben… Uram, látod milyen nehéz elismernem, hogy megtérésre van szükségem, különben elvesztem…”? Megtérésünkkel, Istenhez való odafordulásunkkal önmagunkat, családunkat, jövőnket az ő kezébe tesszük. Ez az, amire Jézus sürgető, őszinte, de nem ijesztgető szavaival hívja azokat, akiket szembetalálták magukat a borzalmakkal – legyen az Pilátus vérengzése, a torony összeomlása, a cumani pusztítása, vagy bármi más romboló erő a világban. Ámen!

Lovas András

Impresszum

Gazdagréti Református Gyülekezet
PostacímBp. 1118 Rétköz u. 41.
Telefon+36-1-246-0892
E-mail
Powered by SiteSet