Tizennyolc éves voltam. Elértem mindent, amit addig lehetett: túl voltam az érettségin, szereztem nyelvvizsgát, jogosítványt, és felvételt nyertem a kívánt helyre. Enyém volt a világ. Az első kemény egyetemi év után aztán kiviláglott, hogy a nagy magammal vívott harc - a kívánságaimban való önmegtartóztatás - után még nagyobb küzdelem várt rám. Nem erre vágytam. Gondtalan és küzdés nélküli életet képzeltem el, valamint azonnali eredményeket. Számtalan ige vezetett arra, hogy hagyjam a dolgaimat Istenre. Mindez tehetetlenségnek tűnt először, elszomorodtam. Aztán harag lett belőle. Mintha lenne Isten, a dolgaim, és én. S én magam váltam feleslegessé a háromból. A „Bízd az Úrra dolgaidat, akkor teljesülnek” (Péld 16,3) után aztán ezt olvastam: „Várjad az Urat, légy erős, bátorodjék szíved, és várjad az Urat.” (Zsolt 27,14). Nos, erősnek kell lennem a csendben maradásban. Nem volt mit tenni, abbahagytam az életem megtervezését, az azért való aggódást, türelmetlenkedést. Csendben maradtam, de nem az Isten előtt. Sokat kértem, hogy adjon iránymutatást, hogy merre menjek. Szerettem volna felnőni egy szemvillanás alatt. De ő csak egy helyben akart látni. Stagnáltam a felnőtté válás útján. Az úton egy helyben rostokolni emberi szemmel ostobaság. Ám lassan észrevettem, mennyi mindenért hálás lehetek, amelyek tökéletesen rendben vannak az életemben. Amiért talán nem is harcoltam, csak Isten adta a kezembe. Számot vetettem, és jól esett. Nem tudom mi volt a vége annak az időszaknak. Valószínűleg újabb feladatokba vágtam a fejszémet. Egy biztos: „Amikor az Isten nagy ügyeket bíz ránk, először megpróbál minket, valóban leborulunk-e az Isten előtt.” (Ref. Bibliaolvasó Kalauz 2010.máj.9.) Isten akkor enged bele a feladatba, ha előbb átadjuk neki magunkat. Engedjük ma el az álmainkat, hogy megnyerjük azokat!