Nehéz volt az a három-négy hónap. Egy fájdalmas, hosszasan előkészített döntés nyomán jó néhány kapcsolat kihullott az életemből. A munkahelyen is kiderült, keserű meglepetésként, hogy új helyet kell keresnünk az alapítvány számára - a legnagyobb körültekintéssel, hiszen nem rólunk volt szó, hanem gyerekekről, szülőkről. Beszűkültek a hétköznapok a veszteségek és az útkeresés feszültségében. És ekkor -  „hab a tortán” -  kiderült, hogy az albérletből is költöznöm kell. Közben rengeteg tennivaló volt, sokszor csak aludni tértem haza. A munkahelyen közös erővel kerestünk új helyet, aztán pedig, mikor megtaláltuk, a költözést kezdtük szervezni. Arra is alig jutott időm, hogy albérlet után nézzek, a néhány próbálkozás pedig nem hozott eredményt. A határidő vészesen közeledett. Mindeközben viszont egyre valóságosabb lett bennem a csendes bizonyosság: hogy mindez jól van így, a hely elő van már készítve számomra, és meg fogom találni akkor is, ha kevés időt tudok a keresésére fordítani. Azt viszont végképp nem gondoltam volna, hogy le sem jár a határidő, és már átvehetem ezt a nekem megőrzött ajándékot.