"Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk." (Zsid 4,15)

Isten keresztény életemben ezzel a két Igével indított útra. Bevallom az első szeretet tüzébenl nem is értettem, miért az elesés, a bűn, a kísértés, lengi be a számomra akkor annyira egyértelműen egyenes, világos, dicsőséges utat. Miért figyelmeztet ilyenre, hát olyan rossznak nézek ki, akin már most látszik, hogy tele lesz kísértéssel és bűnnel? Miért nem áldásával erősít és bocsájt útra?

Visszatekintve ennyi idő után, látom, hogy a megmaradást tárta elém Isten. Kézzel fogható, lelki eszközökkel erősített, biztatva, hogy ne keseredjek el,  a nem elkeseredésre, a harcra, a felállásra. Ő pontosan ismert, pontosan tudta, hogy maximalizmusom gőgje nem engedné a hibát, a kegyelmért való fohászt. Ugyanakkor tudta, hogy cserépedény vagyok, a világ nemtelenje, semmivel sem különb, mint a Gecsemánéban elalvó tanítványok, sőt... DE milyen nagy lehetőség, hogy  BIZALOMMAL járulhatok hozzá MINDENKOR, hozzá, aki kegyelmet és irgalmat tud adni!