"Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű." (Mt 11,30)

Tulajdonképpen általában szeretek autót vezetni. A közelmúltban például kifejezetten élveztem a tesztvezetést egy hibrid modellen…
Most valahogy úgy képzelem Jézus igájának felvételét, hogy kiszállok a kormány mögül - egy szép új autóból -, átnyújtom a kulcsot Jézusnak, majd beülök mellé. Becsukom az ajtót. Jézus elfordítja a kulcsot (vagy megnyomja a gombot), mosolyogva rám néz, és az autó elindul.
Sokszor a budapesti csúcsforgalomhoz hasonlít az életem: zsúfoltság, sok kereszteződés, piros lámpák, lassú haladás, frusztrációk… Persze egyfelől kényelmes dolog ilyenkor átadni a kulcsot, nincs több idegesség, stressz.
Másfelől szükség van hozzá arra a bizonyos alázatra, amit Jézus említ. Hiszen el kell engednem, hogy lássam előre, merre is fordulunk a következő sarkon, hol leszünk pár év múlva.
Megtehetem azt is az anyósülésen, hogy azon görcsölök, miért arra megyünk, miért nem váltunk már sávot; azon kapom magam, hogy a kezemben akarom tartani a saját vagy a családom életét, és (szinte) mindent nekem kell megoldanom.
De van más választásom is: hátradőlhetek, nézhetem Jézust a volán mögött, kint a többi autót, az embereket, a házakat, vagy akár a téli, csupasz fák ágait, sőt beszélgethetek Jézussal.
Nekem segít ez a kép. Szeretem felidézni, ha elfáradtam vagy kétségbeesek: kulcsátadás és irány az anyósülés! Jézus mosolyogva átveszi a kulcsot, és megyünk, VALAKI tudja hová.