"Bizony mondom néktek, amennyiben nem cselekedtétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, én velem sem cselekedtétek meg." (Mt 25,45)

Többször gondolkodtam az utolsó ítéletről ezen az Igén keresztül. Hol van itt a nagy HIT misztériuma, az igazságok felfedezése, a dicsőítések eufóriája? A mindennapi élet egyszerűsége szembesített Krisztus kijelentésével. Egyik közeli hozzátartozónk utolsó napjait élte. Már nem tudott mozogni, beszélni, de még tudatánál volt teljesen. Két fia közül mindig is a nagyobbikkal találta meg a hangot jobban, egyféleképpen gondolkodtak, mindennap beszéltek telefonon. A kisebb valahogy mindig szálka volt a szemében. Kapcsolatukat inkább a folyamatos összeütközés jellemezte, mint a harmónia. Most ez a kisebbik fiú volt soron apjuk látogatásában, de a nagyobbik már mondta neki, hogy alig ismeri meg őt az apja. Neki nem volt kedve, apjával már szinte lehetetlen volt a kommunikáció, lett volna millió más dolga, de bement a kórházba. Leült apja ágyára, a szemébe nézett és elkezdte vigasztalni, biztatni. Felmutatni azt, aki az ő kincse volt egész életében, biztatni a hitre, biztatni a bizalomra Isten iránt. Az apa szeméből folytak a könnyek. Hogy mi ment végbe, mi nem a lelkében, nem tudjuk... Isten tudja egyedül. De ez volt az utolsó alkalom, amikor magánál volt. Ekkor értettem meg a fenit igét: amennyiben megcselekedtétek ezeket eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg…