Tíz évesen kezdtem el német nyelvet tanulni. Nehézen ment. Körülöttem senki sem tudott segíteni. Különtanárom egy felsőbb osztályos diák lett, akivel pár óra után feladtuk. Addig sosem éreztem magamat annyira elveszettnek. Rá kellett hajtanom. Aztán a kedvencem lett. A továbbtanuláskor elhatároztam, hogy felsőfokú nyelvvizsgát szerzek belőle, hogy több pontom legyen a felvételin. Nem sok bíztatást kaptam a környezetemben élőktől. Az első próbálkozásnál kudarcot vallottam. Eldöntöttem, hogy újra neki futok. A fenti igét kaptam. Csodás szabadulást vártam például, hogy a szüleim azt mondják, hogy nem kell továbbtanulnom, vagy törlik a felvételit, esetleg egy nap perfekt németként ébredek fel, és hasonlók. Persze, minden ment tovább. Hol volt Isten? Várt rám. A családom közben azzal nyugtatott, hogy eddig senkinek sem sikerült nagy célt elérnie, megbuktak a terveikben, a mi családunk nem viszi semmire. De én azt gondoltam, hogy Isten családjából való vagyok. Neki futottam újra. Sikerült. Hogy mit tanultam ebből? Isten csak azt tudja megáldani, amit teszünk, azt nem, amit nem teszünk. A szabadulás nem a kicsinyességünkből születik. Teljes lemondást kíván Isten, - ha cselekedni akar -, de nem tétlenséget. A szabadulás legtöbbször nem varázsütésszerű, lehet egy folyamat is. Talán már meg is szoktuk, hogy általa élünk. Tedd ma, amit tenned kell, hogy megszabadulj a kétségtől, vajon képes vagy-e rá!