"Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű."

Egy évig „”kerülgetett” ez az ige. Mint a légy a nyári melegben. Csak azt veszed észre, hogy már megint rád repül, és kellemetlenül kínosan söpröd le. Már akkor tudod, hogy még találkozni fogtok. Így ment ez akkoriban köztem és Isten közt. Egyetemi kötelezettségek, egy bibliakör vezetése, a szüleimtől való elszakadás: mind újszerű és néhol fájdalmas volt. Kollégiumban éltem, ahol sosem lehettem egyedül. Mindez időben behatárolt, s gátolt az Istennel való csendességben. Erőmön felül is jelen akartam lenni minden munkámban. Szívtam magamba a Szentlélek erejét, mint a szivacs, de a terhekben végelgyengülve aztán feladtam. Még mindig nem értettem ezt az igét. Aztán a dolgok - érdekes mód - mentek tovább a maguk útján, a sajátjaim is. Isten terve nem állt meg attól, hogy pihenni kényszerültem. Adott mellém segítőket, akik barátok, munkatársak, családtagok, gyülekezeti testvérek, hittestvérek formájában mellém szegődtek, és a feladataimban betöltötték az én hiányomat. Ez nem azt jelentette, hogy felesleges vagyok, hanem azt, hogy nem az én erőm által érek célhoz. Nem vesztettem el az állásomat az Isten szolgálatában azért, mert gyenge mertem lenni. Krisztus utána ment még  egy báránynak is. . Elképzelhető, hogy a bárány nem figyelmetlen volt, csak fáradt. Merjünk ma pihenni! Merjünk nemet mondani! Ő kipótolja a hiányainkat.