üzenet

"…a nyelv is tűz, a gonoszság egész világa" (Jak 3,6)

Általános iskolában páran „locsi-fecsi balerinának” hívtak. Megállás nélkül képes voltam beszélni, mesélni, néha ki is színeztem a történeteket és előszeretettel osztottam meg másokkal a birtokomba került friss információkat. Valamiért én ezt találhattam a megfelelő eszköznek arra, hogy felhívjam magamra a figyelmet és imponáljak másoknak.
Viszont annál jobb és világosabb most számomra, hogy Jézus mellett felnőttként erre már semmi szükségem. Itt sokkal többről van szó, mintha egyszerűen csak kinőttem volna ezt a dolgot. Isten az Igéjén keresztül szólt hozzám és átformálta gondolkodásomat és magatartásomat ezzel kapcsolatban. Megtanított, hogy ne az információ, hanem a szeretet folyjon át rajtam. Megtanított, hogy odafigyeljek, hiszen a nyelvemmel akár óriási károkat is tudok okozni másoknak. Megtanított, hogy mérlegeljem, mielőtt kinyitnám a számat, hogy a másik javára válik-e az adott információ, szüksége van-e egyáltalán rá vagy inkább a kárára válna. Megtanított, hogy előbb megvizsgáljam, hogy nem arról van-e esetleg szó, hogy okoskodni és ítélkezni szeretnék, vagy éppen ismét az információ privilegizált birtokosaként érdekesebbnek akarok tűnni mások szemében. Amióta ehhez próbálom tartani magam, csodákban lehet részem. Hihetetlen az a bizalom, amellyel kollégák és barátok fordulnak hozzám és avatnak be legféltettebb titkaikba. Ha még mindig „locsi-fecsi” hírem lenne, sőt ami ennél is rosszabb, hogy így is viselkednék, akkor bizonyára nem lenne részem ilyen mély és tartalmas emberi beszélgetésekben, melyekben újra és újra megtapasztalhatom az Úr hatalmas erejét az életünkre.

Emberi szemmel, vagy a hit látásával?

VISSZA A SOROZAT OLDALÁRA

AZ IGEHIRDETÉS LETÖLTÉSE PDF FÁJLKÉNT                                                                                                      AZ IGEHIRDETÉS MEGHALLGATÁSA

Emberi szemmel vagy a hit látásával?

Lekció: Zsolt 13 / Textus: Jn 11,1-16                                                                                                                                                        2005. nov. 13.

Kedves Testvérek, ennek az igének az alapján Jézust két dologgal lehet vádolni. Az egyik az, hogy Jézus mulasztott, a másik szerint Jézus felelőtlen és vakmerő volt. Emberi szemmel nézve, emberi gondolkodás szerint mind a két vád megállja a helyét, miközben – a történetből az derül ki, hogy – a hit szemével nézve egyik sem.

Nézzük hát ezeket!

„Uram, íme, akit szeretsz beteg”. János evangélista nagyon tudatosan elénk adja, hogy Jézust milyen mély szálak fűzték Lázárhoz és családjához. Elmondja, hogy ő annak a Máriának a testvére, aki megkente Jézust kenettel. Aki az Ő lábára drága kenetet öntött, és a hajával törölte meg az Ő lábát. Igaz, hogy ez később történt, de Jánosban ott van, hogy akik most olvassák ezt a történetet, tudják mi fog majd következni. Evvel is rámutat arra, hogy Jézus és Lázár, Márta és Mária között nagyon mély kapcsolat van. Hangsúlyozza, hogy Jézus szerette Mártát, ennek testvérét, Máriát és Lázárt. Aztán amikor olvasva a történetet odajutunk, hogy Jézus azt mondja: „Ez a betegség nem halálos, hanem Isten dicsőségét szolgálja”, akkor az olvasó megkönnyebbül, és fellélegzik: „Hát persze, Jézus cselekedni fog!” Utána az következik, hogy: Amikor meghallotta Jézus, hogy Lázár beteg, két napig azon a helyen maradt, ahol volt. Közben Lázár meghalt.

Mi történt? Jézus már nem szereti őket? Talán megváltozott benne, amit a család iránt érzett? Talán Jézus időzavarba került, és ezért kellett ott maradnia még két napot azon a helyen, ahol volt? Vagy lehet, hogy Jézus megfutamodott ez elől a kihívás elől? Valamiért talán túl nehéznek tűnt ez a számára? Talán rosszul mérte fel a helyzetet?

Mindenesetre, mivel két napig ott maradt, ahol volt, jött a sürgős hír, hogy: „akit szeretsz, az beteg”. Jézus két napig nem mozdul. Ez arra mutat, mintha Jézus mulasztott volna, hibázott volna. Szerette Mártát, Lázárt és Máriát, szerette a családot, időben tudott a bajról, mégsem tett időben semmit. Ő mulasztott – a történet elakadt. Mindannyiunknak van egy történetünk, ahol előjönnek ezek a helyzetek. Amikor egyszer csak beüt egy betegség, vagy valakit elveszítünk, amikor valaki elveszti az állását, vagy súlyos munkahelyi konfliktusokba kerül. Amikor családi gondok jönnek, anyagi nehézségek,… folytathatnánk. A kérdés, hogy a mi történetünk is eddig tart-e, elakad-e? Vagy pedig úgy folytatódik, ahogy az elolvasott történet? Nagyon sok ember csak eddig jut el: „Kiáltottam Jézushoz, kerestem Isten segítségét, odafordultam hozzá, vártam a szabadítását - és nem történt semmi. Nem hallgatott meg, mintha elfeledkezett volna rólam.” Talán adódik egy olyan helyzet, amikor azt érzed, hogy most már késő, nem is lehet megoldani azt, amit még egy pár nappal, héttel, évvel, korábban meg tudott volna Jézus oldani. Mulasztott, hibázott, és ezért elakadt sokaknak a hite. Uram, akit szeretsz, beteg. És Jézus két napig azon a helyen maradt.

Hogy tudjuk ezt elhordozni? Mit kezdjünk azzal az Istennel, aki ezt teszi velünk?

Persze vannak közöttünk olyanok is, akik most talán nem is értik, hogy miről is van itt szó. Vannak, akik nem akadtak el, úgy élnek ma is, hogy Isten válaszol a kérdéseikre. Vannak, akik annak örvendeznek a mai napon, hogy: „Eléálltam, segítségét, szabadítását kértem - és Ő válaszolt. Ő éppen időben válaszolt, kihozott a bajból, nehézségekből, megoldotta a problémákat, segítséget adott a konfliktusokban.” Vannak, akik számára nehezen fogható fel, hogy mi történik itt. Talán azt mondják: „Biztos Lázár, vagy Márta vagy Mária bűnös volt. Biztos nem voltak elég jó keresztények, mert ha azok vagyunk, akkor Jézus segít, megszabadít, nagy dolgokat tesz.” Valóban sokan átélik Isten szabadításait, de azt kell látnunk, hogy ez nem mindig van így.

C. S. Lewis írja a következőt ezzel kapcsolatban: „Sok megdöbbentő, néhány csodálatos imameghallgatást láttam. De rendszerint az elején történtek, a megtérés előtt, vagy közvetlenül utána. Ahogyan a keresztyén élet előrehalad, egyre ritkulnak az ilyen esetek. És a visszautasítás nemcsak gyakoribbá válik, hanem egyre félreérthetetlenebbé, egyre nyomatékosabbá.” Kemény sorok ezek. Nem arról szólnak, hogy ne imádkozzunk, hogy ne bízzunk egy szabadító Istenben, hogy ne várjuk az Ő közbeavatkozását, de arról szólnak, hogy a keresztény élet nem olyan, hogy Jézust követve a bajban újra és újra megoldás jön. Hanem olyan, hogy sokszor úgy tűnik, mintha Ő mulasztana, nem lenne jelen, elfeledkezett volna rólunk.

Fontos azt látnunk, hogy hogyan visz Isten bennünket tovább ezzel a történettel. Akár elakadt a mi hitünk története, mert azt mondjuk, hogy Isten nem jött el, akár azt mondjuk, hogy Ő mindig eljön. Jézus szerette Mártát, ennek nővérét és Lázárt, amikor tehát ezért meghallotta, hogy beteg, két napig ott maradt, ahol volt. Nagyon érdekes ez a mondat. Nem azt mondja János, hogy Jézus szerette Mártát, Máriát és Lázárt, és mégis ottmaradt. (Nem indult el időben, szerette őket, de mégis ott maradt, ahol volt.) Hanem: szerette, tehát amikor ezt meghallotta, ott maradt, ahol volt. Jézus nagyon tudatosan maradt azon a helyen még két napig. Mint ahogy Jézus mindent nagyon tudatosan tett. Mint mondja: „Én azt teszem, amit látom, hogy az én mennyei atyám tesz”. Jézust az ő szeretete indítja arra, hogy erre a kérdésre nem válaszol azonnal. És ezt támasztja alá a megelőző mondata: „Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségét szolgálja, hogy általa megdicsőüljön az Isten Fia.” Jézus kijelentése kétszeresen is igaznak bizonyul. Lázár feltámasztása majd valóban Jézus dicsőségét mutatja meg. Ez lesz János evangéliumában az utolsó, a legnagyobb jel, ami arra mutat, hogy Jézus valóban Isten küldötte, Isten Fia, az élet forrása. De nem csak így szerez dicsőséget azzal, hogy nem indul el időben. Lázár feltámasztása valami másra is mutat, mégpedig Jézus halálára. E történet után olvassuk azt, hogy egészen bizonyossá teszik a vezetők, hogy Jézusnak el kell pusztulnia, meg kell halnia. Jézus halála vezet feltámadásához és megdicsőüléséhez. Jézust szeretete indítja. Szeretete Márta, Mária, Lázár iránt, és a tanítványok iránt. Hogy meglássák, hogy kicsoda ő, hogy azon keresztül ami mulasztásnak tűnik, sokkal többet ajándékozzon majd az egész világnak.

Azt hiszem, hogy ez az a dolog, amivel mi mindnyájan - akik Jézust követjük, Jézust akarjuk követni – küzdünk. Hogyan éljük azt meg, hogy minden esemény alkalmat adhat Jézus megdicsőülésére? Minden esemény alkalom arra, hogy a hitünk mélyüljön és növekedjen, hogy Jézussal való közösségünk mélyüljön és erősödjön.

Minden látszólagos mulasztás mögött ott áll Isten szerete, bölcsessége, terve. De hogyan tudjuk ezt megélni? Hogy egy elveszített álláson keresztül - amikor Isten nem lép, pedig léphetne - hogyan fogja ezt kimunkálni a szívünkben, hogy mássá legyünk. Hogy egy súlyos munkahelyi igazságtalanságon, konfliktuson keresztül vajon el tudja-e bennünk végezni azt, hogy Krisztus békességét megtapasztaljuk. Hogy sérelmekben megismerjük Jézust, a mi Urunkat. Hogy a betegségeinkben, gyengeségeinkben odafordít-e minket önmagához az imádságban. Hogy képesek vagyunk a mulasztásokat - a látszólagos isteni mulasztásokat - elfogadni, és engedni, hogy hasson ránk. Hogy eljutunk-e oda, hogy mindez azért van, hogy az Isten Fia megdicsőüljön rajtunk keresztül.

Mert vagy ezen az úton indulunk tovább, hogy akármilyen küzdelmes és nehéz, de megharcoljuk, és eljutunk oda, hogy kimondjuk ezt. Vagy pedig megszakad a történetünk, nem megyünk tovább Jézussal, meghidegül a szívünkben a szeretet, megfakul benne a hit. Valami meghal bennünk, nincs már élő reménységünk és élő bizalmunk. Azt látjuk tehát, hogy egy érthetetlen mulasztásból, amivel tele van az életünk (annyi minden érthetetlen, amit Isten tesz vagy enged), egy Krisztus dicsőségét, és a mi javunkat szolgáló esemény válik. Kivárjuk-e? Kiimádkozzuk-e? Megmaradunk-e Jézussal, és a vele való élő kapcsolatban mindvégig? Ami emberi szemmel nézve végzetes mulasztás, az a hit látásával nézve Krisztus dicsősége és a mi javunk.

Van azonban ebben a szakaszban egy másik dolog is, ami emberi szemmel nézve értelmetlen. Jézus itt a tanítványokkal is konfliktusba kerül. A tanítványok úgy látják, hogy Jézus felelőtlen, vakmerő. Miután Jézus két napot eltölt ezen a helyen, utána azt mondja, hogy: „Menjünk ismét Júdeába!” Tudniillik ott van Lázár. A tanítványok egyből azt mondják: „Mester, most akartak  megkövezni a zsidók, és te ismét oda mégy?” Az előző fejezet azzal zárult, hogy Jézus azt mondja: „Én és az Atya egy vagyunk. Én azonos vagyok az Atyával, Isten vagyok.” Ezért istenkáromlásért meg akarták kövezni. A tanítványok valószínűleg nagyon boldogok voltak, hogy otthagyták azt a veszélyes helyet. A tanítványok aggódtak Jézusért, de sokkal inkább önmagukért. „Micsoda felelőtlen és vakmerő dolog a halálba menni, és ha veled baj lesz Jézus, mi jut majd nekünk?” Jézust azonban az Atya vezeti, és Jézus tudja már – mert az Atya kijelentette neki -, hogy Lázár meghalt. Jézus nem feledkezett el róla, így szólt a tanítványokhoz: „Lázár, a mi barátunk elaludt, de elmegyek, hogy felébresszem.” Amikor a tanítványok ezt hallják, fellélegeznek. „Uram, ha elaludt, akkor meggyógyul. Akkor nem kell elmenni Judeába, ahol baj van.”

Ez így van velünk is. Valamit Jézus a szívünkre helyez, érezzük, hogy valamire hív minket, de ez felelőtlennek és vakmerőnak tűnik. Ismerjük Zimányi József nevét, aki kárpátaljai lelkipásztor volt a 40-es években. ’47 -’48 körül, a diktatúra alatt többször arról beszélgettek a lelkészkörben, hogy a Szovjetunió vezetése felé kellene bizonyságot tenniük. Azon gondolkodtak, hogy egy levelet kéne írniuk Sztálinnak, hogy aki Istenné teszi magát, azt Isten megalázza. Ez Zimányi József szívében is munkált. Leírta a könyvében, hogy egyszer több napra összejöttek egy lelkészkörben. Eldöntötte, hogy ő ezt a kérdést nem fogja előhozni, mert tudja jól, hogy az életével játszik. De ha Isten akarja, hogy ez a levél megszülessen, akkor ebben a pár napban valaki más hozza elő ezt a kérdést. Eljött az utolsó nap, de senki nem hozta elő. Már egészen szabad volt. Aztán amikor az utolsó ember is becsukta maga mögött az ajtót, akkor fellélegzett, de a következő pillanatban az illető benyitott, és visszaszólt: „És mi van a levéllel?” Utána nyolc évet töltött Zimányi József a Gulágon – emiatt a levél miatt.

Ezt most csak azért mondtam el, hogy ha azt látjuk, hogy Jézus minket valamire indít vagy hív, ami felelőtlenség, vakmerőség, a halálba való bemenetel. Ha valami kicsi engedmény is jön, azonnal fellélegzünk, hogy: mégsem. Mint a tanítványok: „Lázár elaludt. Ó, nem kell menni. Meggyógyul.” Utána Jézus azt mondja, hogy: „Lázár meghalt, gyerünk, menjünk el.”

Amikor Jézus azt mondja, hogy: „Gyerünk, menjünk el”, akkor bennünket szólít meg ezzel. Isten Szentlelke az, aki ezt most nekünk valósággá teheti. Mi az, amiben küzdünk? Mi az, amire úgy gondolod, hogy Jézus valamire indított, valamire hívott? Valamilyen áldozatot hozzál, valakivel beszéljél, valakinek bizonyságot kellene tenni, el kellene menni valakihez imádkozni. Vagy ott kéne hagyni azt a munkahelyet, ahol vagy. Ki kéne lépni egy elrontott kapcsolatból, ami nem helyénvaló. A másik feleddel azt mondod, hogy hiába forgatja bennem Isten ezt a kérdést, ez bolondság, ez felelőtlenség, ez vakmerőség. „Mi lesz ott velünk, ha visszamegyünk Júdeába, ahol meg akartak kövezni?” Erre Jézus azt mondja, hogy: „Gyerünk, menjünk el! Lázár meghalt, de menjünk el hozzá!” Téged hív most. Menj el Jézussal oda, abba, ahova hívott! Legyen ez bármi is, ha ő szól hozzád. Ami emberi szemmel nézve felelőtlenség, az a hit látásával nézve élet. Az az az út, ahol Jézussal együtt mész. És ne úgy menj, ahogy Tamás szól a történet végén fatalistán: „Menjünk el, aztán haljunk meg mi is vele együtt.” Nem tudja Tamás, hogy mit beszél. Hanem úgy, ahogy Jézus beszél Isten gondviseléséről. „Nem tizenkét órája van-e  a nappalnak? Ha valaki nappal jár, nem botlik meg, mert látja a világ világosságát.De ha valaki éjjel jár, megbotlik, mert nincs világossága.” Azaz Jézus azt mondja, hogy amikor ő elmegy oda, ami emberi szemmel nézve felelőtlen, értelmetlen és vakmerő, akkor nem a semmibe megy. Hanem abban a bizonyosságban, hogy nappal lehet járni, nem botlik meg, aki nappal jár. Isten megadta mindennek az idejét. Ha most még nincs meg annak az ideje, hogy Jézusnak meg kell halnia, akkor elmegy Júdeába, és még nem fog meghalni. Jézus ezt az Isten bizalmában tette. „Jöjj el velem oda, ahova én hívlak.” – akkor ebben a bizonyosságban akar elhívni.

Befejezésül és összefoglalásul két dolog van még előttünk, mind a kettőt láthatjuk józan ésszel, és láthatjuk a hit szemével. Az egyik, hogy mulasztott-e Isten? Harcold meg vele, mulasztott-e, cserbenhagyott-e, elfelejtett-e? Emberi szemmel lehet, a hit szemével az ő dicsőségét munkálja ki. Megragadod-e ezt?

A másik: Hova hív Jézus? Felelelőtlen, vakmerő ez a dolog emberi szemmel, és mégis a hit szemével, amit a Szentlélek gerjeszt a szívünkben - ez a Jézus útja, ez az élet útja. Ez, ahol meg akar áldani, és meg akar gazdagítani. Kérjük Őt, hogy minden hitbeli küzdelmünkben engedjük el saját magunkat, és mondjunk igent Őrá. Fogadjuk el azt a hitet, amit ad nekünk. És annak a hitnek az alapján cselekedjünk, lépjünk, és éljünk bátran, mert erre hívott el minket, az ő népét az Úr Jézus Krisztus. Ámen.

Lovas András

 Hangfelvételről lejegyezte Fejérvári Nóra


Impresszum

Gazdagréti Református Gyülekezet
PostacímBp. 1118 Rétköz u. 41.
Telefon+36-1-246-0892
E-mail
Powered by SiteSet